Furcsa ezt kimondani, de amennyire Gil Scott-Heron volt a mai nap sztárja a Mediawave-nek, annyira volt az én sztárom a Qualitons. Semmi túlzó nincs abban, ha ünnepélyesen rájuk ragasztjuk a legjobb magyar bulizenekar címkét. “Smashing. Truly old school” – mondta mellettem vigyorogva az egyik feka Gillék csapatából. Ez mindent elmond. Meg talán a videó is.
Elköltöttem egy kellemes hosszúhétvégét az anyavárosban, ami mit sem változott: még mindig nincs hova elmenni értelmesen mulatni, hiszen a moziba még mindig csak az ezerszer hallott fesztiválzenekarokat merik meghívni, a Premier Padláson még mindig gyűlik az aljanép, a Pizzicatoban még mindig katlanban csattog a drum & bass, a legtöbben még mindig a Thököly utcában megeresztett gázfröccsökben látják az élet értelmét, noha a pajtásokkal még mindig élmény körberöhögni ezeket a példányokat, illetve végigszántani az éjszaka murváját. Apám születésnapját még mindig poénok körítésében és félig-meddig viták közepette üljük meg, a néhai szobám még mindig eszméletlenül hamar képes felmelegedni. A kőszegi hegy látványa pedig még mindig kárpótolhatatlan.
Ilyen hangulati hátszéllel érkeztem vissza Budapestre, de már készülve az estére, merthogy akciós jegyünk akadt a műjégpálya melletti új placcon koncertező Jazzanovára. Akiben eddig az a kép élt, hogy egy langyi downtempo produkcióról beszélünk, annak csak annyit mondanék, hogy több volt itt a fanki mint amennyire az alig félháznyi közönség összesen számított – mondjuk ebben komolyan ludas volt az afro Paul Randolph is, az ő szereplése erősen közrejátszott abban, hogy a csendesülős koncertből mi lett a végére.
Hát ez:
