Megcsináltuk. Igaz, a többiek dzsemborizós műfajban, ketten viszont – mert voltunk olyan okosak, hogy haza akartunk teperni az esti Luke Slaterre, ami persze végül nem valósult meg – a helyzethez képest megfeszített hajtásban leszakadva a bólytól, ami az ilyen-olyan kitérőkkel és a soproni távval együtt 140 kilométerre rúgott. Ezt nyomtuk le öt és fél óra alatt úgy, hogy az utolsó negyvenen már úgy éreztem, mintha egy póznát állítottak volna bele a térdhajlatomba, minden megkezdett pedálkör egy-egy tisztességes adag kínkeservnek bizonyult.

És az igazán komoly senyvedés csak ezután jött, amikor a Keletiből kellett hazajutnom, na azt nem nagyon kívánnám senkinek. Ha akkor valaki le akart volna szedni a vázról, én valószínűleg nem nehezítettem volna meg a dolgát. De még így is, hogy nem nagyon vagyok edzésben, príma kis menet volt ez, a kéretlen lábterápia ellenére is, egyetlen sebességben. Simogatja az ember önbecsülését.

Pár, szifonnal készült pillanatkép a hajtás után.

Tovább mondom »

Nem keveset vártam rá, de megérte – még úgy is, hogy a Bajnokból először a vázam elkészülte, majd az összeszerelés után is elfelejtettek szólni, hogy szevasz, hát lezárult már ez a művelet. Haragudni mégsem tudok, mert bár az alkatrészeket magam válogattam, Kopter arany keze nélkül nem állt volna össze ez a fekete-piros zsivány, aki többet már nem Stella, hanem Borisz. Ami maradt eredeti testéből, az a korábbi Puch Mistral váz, de most már selyemfeketére szinterezve, illetve az eredeti, karcsú stucni. Anatómiája ezeken túl: anodizált piros FIR200 felnik ezüst Miche kerékagyakkal fűzve (hátul flipflop, azaz a kerék megfordításával rögtön fixi lehet belőle), Miche középrész, 44/16-os hajtás, ipari csapágyas pedál, cyclocross fékkarok.

Ami már hazautamkor feltűnt, az a végtelenül halk üzemmód. Én, aki hozzászoktam az országútim zajaihoz, az első váltó rossz átdobója miatti kerregéshez és a legapróbb úthibánál is megcsörrenő lánchoz, mennybe mentem, amikor azt hallottam, hogy nem hallok semmit. Még a racsni is olyan finoman zümmög, hogy öröm hallgatni, de amikor tekerek, meg sem nyikkan a gép. Lopakodik.

Most már nem kell senkinek meggyőznie, hogy nagyvárosban nincs jobb egy singlespeednél. Meggyőztem magam.

Leadtam pár régi alkatrészt, meg kértem újakat. Ez történt ma a frissen nyílt, kettes számú, fixikre és egysebikre specializálódott Bajnok Szervizben. Stella, a 2008 szeptemberében vásárolt kecses-piros Puch Mistral országúti kerékpárom többé se nem piros, se nem országúti: koromfekete lesz és egyetlen lánckerék hajtja majd. Ami marad régi énjéből: váz és stucni, egyébként minden más új lesz őrajta. Ideje volt már, mert nehezen viselem az elvonást. Van is egy érzésem, hogy az átvétel napján egyetlen kurva sort sem fogok a képernyőre vésni.

Megfordultunk a Bringaexpón, mert az jó (ide egy kicsivel többet is írtam róla, mint amennyit itt és most fogok). Egyedül az fért nehezen a fejembe, miért pakoltak be a kiállítás központi helyére egy spinning edzést, gondolom szarul volt megoldva a fűtés, ezért humánerőforrásra támaszkodtak, de mindegy is, a Csepel új bringái eleve sokkal jobban lekötötték a figyelmünket. Nekem meg külön az a hajtómű, amit itt találtam, eredetileg persze nem magyar gyártmány (Tajvanban készül, ha lehet hinni a híreknek, de attól még tartós), cserébe viszont eléggé kellemesen néz ki, és még nem is aggattak rá aranyárat. A héten már hívtam is a Csepelboltot, de még nem tudják árulni a cuccot, a telefon túlvégén nyilatkozó hölgy újabb próbálkozásokat javasolt. Ésakkor képek – többi a folytatásban.

Tovább mondom »

Vasárnap lezajlott a Critical Mass (itt írtam róla), persze előtte még fel kellett ébrednem ember módjára, előző nap ugyanis elvállaltam a warm up szerepét Infra Gandhi előtt, aztán meggörbült kicsit az este. A vonaton egy szokatlanul flegma kalauzzal hozott össze a sors, jegyet ugyanis nem vettem a bringámra, mert mintha a CM oldalán azt olvastam volna, hogy nem kell, de mire belemelegedtem volna a védőbeszédembe (úgy, hogy a gépem ráadásul nem az előtérben, hanem a fülkében volt velem), egy hümmentéssel leintett, hogy “ja, ha azt mondták hogy nem kell, akkor biztos igazuk van.” A második sört már a találkahelyként leegyeztetett albérletben ittam meg Ponzával, végül csatlakozott egy csipetnyi ipc massif, és kis késéssel, de nekiindultunk, jobbára a sor végén. Aznap összességében 50 kilométerrel gyarapodott a counter.