Nem keveset vártam rá, de megérte – még úgy is, hogy a Bajnokból először a vázam elkészülte, majd az összeszerelés után is elfelejtettek szólni, hogy szevasz, hát lezárult már ez a művelet. Haragudni mégsem tudok, mert bár az alkatrészeket magam válogattam, Kopter arany keze nélkül nem állt volna össze ez a fekete-piros zsivány, aki többet már nem Stella, hanem Borisz. Ami maradt eredeti testéből, az a korábbi Puch Mistral váz, de most már selyemfeketére szinterezve, illetve az eredeti, karcsú stucni. Anatómiája ezeken túl: anodizált piros FIR200 felnik ezüst Miche kerékagyakkal fűzve (hátul flipflop, azaz a kerék megfordításával rögtön fixi lehet belőle), Miche középrész, 44/16-os hajtás, ipari csapágyas pedál, cyclocross fékkarok.

Ami már hazautamkor feltűnt, az a végtelenül halk üzemmód. Én, aki hozzászoktam az országútim zajaihoz, az első váltó rossz átdobója miatti kerregéshez és a legapróbb úthibánál is megcsörrenő lánchoz, mennybe mentem, amikor azt hallottam, hogy nem hallok semmit. Még a racsni is olyan finoman zümmög, hogy öröm hallgatni, de amikor tekerek, meg sem nyikkan a gép. Lopakodik.

Most már nem kell senkinek meggyőznie, hogy nagyvárosban nincs jobb egy singlespeednél. Meggyőztem magam.