Jócskán el vagyok maradva ezzel, hiszen áprilisban jött ki a lemez, de mégiscsak szeretném pár év múlva elolvasni, miért is szerettem ennyire ennek a faszinak a munkáit.

2008-as első albumát elsősorban mély és steril jólfésültsége miatt, mondtam is, hogy van új a dub alatt (jaj). Aztán a második is visszatérő vendég lett a playlistben, komplexitásba öltöztetett house- és  techno-orientáltsága miatt. Ebben a pillanatban 452 meghallgatásnál járok 2562 ügyében a Last.fm szerint, az ilyesminek általában nyomós oka van, bár nem szoktam külön-külön elgondolkodni azon, mi lehet az, de most rábeszéltem magam, hiszen talán egyetlen poszt-dubstep-garage cuccot sem preferáltam ennyire és ennyiszer. És hát felmerült ugye az a kérdés is, hogy az új cuccot vajon szintén ilyen kiváltságokban részesítem-e, egyáltalán, merre ment el elődeihez képest?

Azon már általánosságban is eltöprengtem régebben, létezik-e valami hevenyészett algoritmus, ami alapján bizonyos zenéket megkedvelek, másokat meg nem, és arra jutottam, hogy a minimalista, szellős, levegősebb dolgokra előbb feküdtem rá bármi egyébnél (DJ Bratwa aláírása sejlik fel előttem a jó öreg IPC fórumról, miszerint “funk is the space between what’s played”). Ennél jobban nem merültem bele, de ennyi elég is volt, hogy a holland David Huismans zenéi teret nyerjenek nálam, az meg már csak hab volt a tortán, hogy dubtechnótól a broken beatig terjed a felfedezhető hatások palettája. Ahogyan nem lettem meglepve akkor sem, amikor azt olvastam róla, hogy fiatal kora óta nagy szerelme a house.

Lehetett arról olvasni, hogy a Fever kizárólag régi diszkólemezekről ollózott mintákat – innen a cím is -, nos, mindez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy több rajta az organikusabb, simulékonyabb hang, a struktúra maradt a jól bevált: egyszer visszahúz valami előtéri hangot a háttér puhaságába, majd valamit finoman becsavar, de nem a megüresedett helyre, hanem valahova a szomszédba, mindennek megvan a maga helye és ideje. Nem utolsósorban pedig maradunk a táncorientáltságnál, ami jó pont – és innentől kezdve én nem tudok rosszat mondani erről az anyagról.

Favoritok: Cheater, Brasil Deadwalker, Final Frenzy, This Is Hardcore.

És az igazán komoly senyvedés csak ezután jött, amikor a Keletiből kellett hazajutnom, na azt nem nagyon kívánnám senkinek. Ha akkor valaki le akart volna szedni a vázról, én valószínűleg nem nehezítettem volna meg a dolgát. De még így is, hogy nem nagyon vagyok edzésben, príma kis menet volt ez, a kéretlen lábterápia ellenére is, egyetlen sebességben. Simogatja az ember önbecsülését.

Pár, szifonnal készült pillanatkép a hajtás után.

Kísérletezőkedvet többet érzek, de még mindig óvatosan bánik vele. A nyitó Gospel Of Opal, majd a Brazil például konkrét női énekeket felvonultató darabok, távol a korábbi álomszerű-szétszabdalt női vokáloktól; az emberünkre jellemző csilingelős-csillagközi ethoszt folytató Open Space a kellős közepén egyszercsak törzsies dobolással puhul fel; a személyes kedvencemmé avatott Eight Eighteen Ten visszhangzásából néha száraz elektro-zátonyok emelkednek ki; a Lucky Luciano minden eddiginél jobban a frontvonalba küldi az ütősöket; a Voyager már-már űrdiszkó. Eddigi munkáit tekintve tehát nem kapunk a nyakunkba túl sok újdonságot, de elárulom: ezzel az égvilágon semmi baj nincsen.

Egyvalami azonban egyértelműen illik erre az 51 percre: hogy nosztalgiája vállon vereget, helyenként könnycsordítóan, emlékeztetve az elektronikus zene zsenge hőskorára, a rave és a dobgép éveire, a szerotoninhiányos hajnalokra. Ajánlott hallgatmány.

Amekkorát dörrent tavaly a Katy On A Mission, és repetáztam belőle én is gyakran, annyira eresztett le a londoni undergroundból felkapott énekesnő debütáló albuma. Persze 21 éves még, ideje mint a tenger, legközelebb talán már rá is mer koppintani a producereinek körmére.

Katy B éppen nagyon fontos és aktuális név a brit színtéren, főleg a dubstep és pop keresztmetszetben. A Rinse FM aprócska házi dívája, akinek minden megnyilatkozásából süt, hogy ő egyáltalán nem számított ekkora bombasikerre, mint például a UK Chartba kerülés vagy a nagy kiadók kapkodása őutána (arra meg pláne nem, hogy egészen a nyolcadik kerületi Corvin Bevásárlóközpont háttérzene-playlistjéig is eljut).

Sőt, le merném fogadni, hogy hatását majd abban is mérni tudjuk, hogy milyen messze löki Bengát a ranglétrán felfele – ő volt ugye az a dubstep producer, aki a fent említett megahimnusz alapját adta, amit egyébként a tavalyi Outlookon is rommá játszottak. Bár igazából már ez sem kérdés, ha Benga és Skream és Artwork közös projektje, a Magnetic Man már az idei Balaton Sound fellépőinek sorát gyarapítja – bár jórészt ezt is a kalózrádiók és füstös partik lányának köszönhetik.

A szekér tehát szalad, csak éppen Katy első nagylemeze nem taszít rajta akkorát, amekkorát taszíthatott volna: a legtöbb zene úgy fut le rajta, hogy ki is fut a másik fülünkön, a csodavárással eléggé mellétrafálhatunk. Nem arról van szó, hogy rossz az album, csak összességében nem olyan kontúros, mint egyik-másik dal: ha a színvonala tartósan olyan maradna, mint az én kedvencemé, a hauzos Movementé (ami szerintem messze a legjobb dal a címadó után), de említhetnénk a Ms. Dynamite-tal közös Lights Ont is, akkor optimistább jelzőket zsúfolnék ide, de most annyiban kell maradnom, hogy nem hagy mély nyomot. UK Funky ide vagy oda.