Így kell a jól begyakorolt formulát megtölteni tartalommal.

Kibaszottul óriási volt, és ezzel a véleményemmel nem voltam egyedül: tökéletes este tökéletes zenékkel, a detroiti mozsárágyú visszarepített minket valahova 17 éves korunk tájékára, amikor még a techno is az izmos őserőről szólt. A videót végignézni érdemes, nem csak az az egy zene szól, ami a legelején, történtek vágások. A legjobb volna visszahallgatni egyben az egészet (különösen azt, amikor beúszott a New Order Blue Monday-e, rá meg a French Kiss), mert egy csoda volt.

Jócskán el vagyok maradva ezzel, hiszen áprilisban jött ki a lemez, de mégiscsak szeretném pár év múlva elolvasni, miért is szerettem ennyire ennek a faszinak a munkáit.

2008-as első albumát elsősorban mély és steril jólfésültsége miatt, mondtam is, hogy van új a dub alatt (jaj). Aztán a második is visszatérő vendég lett a playlistben, komplexitásba öltöztetett house- és  techno-orientáltsága miatt. Ebben a pillanatban 452 meghallgatásnál járok 2562 ügyében a Last.fm szerint, az ilyesminek általában nyomós oka van, bár nem szoktam külön-külön elgondolkodni azon, mi lehet az, de most rábeszéltem magam, hiszen talán egyetlen poszt-dubstep-garage cuccot sem preferáltam ennyire és ennyiszer. És hát felmerült ugye az a kérdés is, hogy az új cuccot vajon szintén ilyen kiváltságokban részesítem-e, egyáltalán, merre ment el elődeihez képest?

Tovább mondom »

Space Is Called néven továbbfuttatja DJ Cadik a korábban megkezdett bulisorozatát, elsősorban az elektronikus-futurisztikus beateket tolva a középpontba, ami nagyon is rendjén van, kell ez a pesti undergroundnak, mint egy falat kenyér. Igaz, az első buli lélekszáma ezt nem igazolta vissza, pedig a zseniális Spacekből ismerős Morgan Zarate olyan műsort rakott le, hogy nem tudtam ezt a videót megvágni 15 percesnél rövidebbre. Tessék-lássék.

Falty DL zenéinek többségét akkor ideális hallgatni, amikor az ember reggel szétcsappanva, sörfoltoktól ragadós cipőtalpon tart hazafelé a dekadencia aktuális poklából, kiüresedve, plexi tekintettel, még bőven leválva a munkába tartó többségi társadalomról, de már a felkelő nap sugarai által bökdösve.

A new yorki Drew Lustman zenéi vonzódnak ugyanis egyfajta fájdalmasabb melankóliához, bele-belefacsarnak a szívbe, távolba remegnek, magunkra hagyva a dombtetőn, mindezt ráadásul képesek a mély elektronika, a garage és a soulos énekfoszlányok furcsa házasításával elérni. Második lemeze, a You Stand Uncertain is halad tovább ezen a sávon, bár ezen én egy gombostűfejnyivel több plusszos érzelmet vélek felfedezni, a magányos boldogság mintha most kicsit fankibb lenne.

Kísérletezőkedvet többet érzek, de még mindig óvatosan bánik vele. A nyitó Gospel Of Opal, majd a Brazil például konkrét női énekeket felvonultató darabok, távol a korábbi álomszerű-szétszabdalt női vokáloktól; az emberünkre jellemző csilingelős-csillagközi ethoszt folytató Open Space a kellős közepén egyszercsak törzsies dobolással puhul fel; a személyes kedvencemmé avatott Eight Eighteen Ten visszhangzásából néha száraz elektro-zátonyok emelkednek ki; a Lucky Luciano minden eddiginél jobban a frontvonalba küldi az ütősöket; a Voyager már-már űrdiszkó. Eddigi munkáit tekintve tehát nem kapunk a nyakunkba túl sok újdonságot, de elárulom: ezzel az égvilágon semmi baj nincsen.

Egyvalami azonban egyértelműen illik erre az 51 percre: hogy nosztalgiája vállon vereget, helyenként könnycsordítóan, emlékeztetve az elektronikus zene zsenge hőskorára, a rave és a dobgép éveire, a szerotoninhiányos hajnalokra. Ajánlott hallgatmány.

Amekkorát dörrent tavaly a Katy On A Mission, és repetáztam belőle én is gyakran, annyira eresztett le a londoni undergroundból felkapott énekesnő debütáló albuma. Persze 21 éves még, ideje mint a tenger, legközelebb talán már rá is mer koppintani a producereinek körmére.

Katy B éppen nagyon fontos és aktuális név a brit színtéren, főleg a dubstep és pop keresztmetszetben. A Rinse FM aprócska házi dívája, akinek minden megnyilatkozásából süt, hogy ő egyáltalán nem számított ekkora bombasikerre, mint például a UK Chartba kerülés vagy a nagy kiadók kapkodása őutána (arra meg pláne nem, hogy egészen a nyolcadik kerületi Corvin Bevásárlóközpont háttérzene-playlistjéig is eljut).

Sőt, le merném fogadni, hogy hatását majd abban is mérni tudjuk, hogy milyen messze löki Bengát a ranglétrán felfele – ő volt ugye az a dubstep producer, aki a fent említett megahimnusz alapját adta, amit egyébként a tavalyi Outlookon is rommá játszottak. Bár igazából már ez sem kérdés, ha Benga és Skream és Artwork közös projektje, a Magnetic Man már az idei Balaton Sound fellépőinek sorát gyarapítja – bár jórészt ezt is a kalózrádiók és füstös partik lányának köszönhetik.

Tovább mondom »

Ha ez lenne a Radiohead legelső albuma, kapkodnák a kritikusok a fejüket. Mivel nem az, és párszor ennél magasabbra helyezték már a lécet, nem véletlen, hogy mindenki többet várt ennél. De azért egy kis esti világfájdalomhoz még mindig jó a The King of Limbs.

Vannak azok a lemezek, amik első hallgatás után még nem fészkelik bele magukat a tudat “gyakori ismétlésre elrendeltetett” feliratú fakkjába. Sőt, vannak azok, amik kifejezetten szeretnek hagymaként viselkedni, és elvárják, hogy a hallgató fejtegesse le egyenként a rétegeket. A Radioheadtől sosem állt távol ez a megközelítés, pontosabban a kétezres évektől fogva nem, és azon belül is negyedik albumukkal, a mértékadó zenei lapok által máig – nagyon jogosan – referenciapontként számon tartott Kid A megjelenésével kötik ezt össze. Itt költözött be a Radiohead-világba az elektronika, ami kinyitotta a kapukat, és teret adott a hagyományos dalstruktúrákon való túllépésnek.

Folytatás errefelé.

Nem ez az első albuma lesz az, amit James Blake-től agyon fogok hallgatni az elkövetkező hónapokban, de a tehetség és a kuriózum kiviláglik belőle annyira, hogy várjam a soron következő dolgait.

Kritikusok tömegei írtak már erről a lemezről, többnyire vegyes értelmezésekkel, és gyakorta felbukkanó vélemény ezek között, hogy a lemez nem annyira meggyőző – miközben James Blake neve úgy van emlegetve, mint a legújabb kismessiás a dubstep utáni korszak mezsgyéjén. Hm, akkor hogy is van ez? Hát úgy, hogy ha nem akarunk magunknak fejvakarást okozni, akkor elvonatkoztatunk szépen a Mount Kimbie-ban betöltött szereptől meg az erősen elektronika-orientált múlttól, és úgy közelítünk hozzá, mint zenészhez és dalszerzőhöz, aki szabadon választ magának a formulát.

Ezzel máris megkönnyítettük a saját dolgunkat, úgyhogy nézzük is a saját nevével fémjelzett kontentet, ami, csak hogy már itt a bevezetőben is említve legyen, a minimalista balladák jegyében fogant.

Tovább mondom »

Szoktam követni évközben a zenei újdonságokat, de érdekes módon a listázós pornóban még sosem vettem részt. Úgyhogy most megteszem azt, amivel magamnak is tartoztam már egy ideje, és toptizenötben mondom el, melyek voltak a tavalyi évben rám legnagyobb hatást gyakorolt hosszanjátszós lemezek, és miért épp azok.

1. Mount Kimbie – Crooks & Lovers

Íme az album, amit cafatosra hallgattam, a Last.fm azt mondja, szám szerint 218-szor pörgött az elmúlt tizenkét hónapban a playlistemben. És ez nem véletlen! Hiszem és vallom, hogy nem lehet nem szeretni az olyan számokat, mint a szétvagdosott hangmintával pöckölgető Before I Move Off, a minimalistán szexi Carbonated vagy a receptorokba vicces váltással beletenyerestalpazó Field. Amit Dominic Maker és Kai Campos, ez a két jóravaló amerikai létrehozott, az maga az iránytű jelenünk elektronikus zenéjében, lélekteli és üdvözítő, talán még egy kereszténydemokrata is megmozdulna rá egy fél pohár aszú után. És az már szinte mellékes, mennyire kurva szimpatikusak a srácok ebben az interjúban is, és hogy olyanokat hallgattak és hallgatnak szabadidejükben, mint a Soil & Pimp Sessions, a TV On The Radio, Quasimoto, Bassclef vagy Micachu.

2. Altered Natives – Serial Vendetta

Ha jól emlékszem, Danny Native anyagára a véletlen folytán akadtam rá valahol, és jó zsákbamacska volt: egy félig trinidadi, félig olasz vérű producerről beszélünk, aki amennyire nem jártas az önmenedzselésben (én ajánlottam fel neki, hogy csinálok egy Facebook page-et, aminek eléggé örült), annyira istenadta tehetséggel van felvértezve ütemtákolás és hangkezelés terén. Annyira, hogy 2010-ben rögtön két kiváló albummal is eltrafált engem, így választanom kellett a kettő közül, de egyébként mindkettő megéri a pénzét: mind a töredezettebb Serial Vendetta, mind a táncosabb Tenement Yard Vol. 1. egy technikás broken beatekkel agyonsújtott lemez, aminek révén funky alagutakon át vezet utunk a föld alatt, ahol már semmi nem maradt, csak a hamisítatlan őszinteség, a régivágású-gengszteres, karcos virtus, amiről azt hittük, hogy valahol a kilencvenes évek technójával végleg búcsút intettünk neki, pedig dehogy, az csak átalakult, új köntöst kapott. Vagy páncélt, amin köszörülheti a nyelvét bármilyen kritikus, akkor is kikezdhetetlen marad. Itt az élő példa, tessék hallgatni rotációban, és lejteni rá, mint két tucat törzsi robot!

3. Scuba – Triangulation

Az erősen IDM-táplált, 2008-as Mutual Antipathy volt az alapkőletétel. Új albumán Paul Rose – egyben a rakétaként feltörekvő Hotflush Recordings atyja – már lazít a kereteken, kerekít a széleken, de csak épp saját szájízén belül, így a második track, a Latch ugyan szokásához híven mély, de már a garage-ból merít. Az utána következő Three Sided Shape-pel már feltartóztathatatlanul le lett téve a voks a táncparkett mellett, első személyes favoritomról, a kellemesen nosztalgikus érzéseket felszabadító You Got Me-ról nem is beszélve, de aztán jönnek a többiek is libasorban, például a lassú kedvenc So You Think You’re Special, hogy legyen mit mutogatni a csunyateknóra fujjolóknak, létezik ám ilyen kifinomultság is géppel írt zenében. Főleg, ha a dubstep renoméját kell menteni. És főleg mert a legjobb dubstepnek mondott albumok már régen nem a vegytiszta dubstepről szólnak.

4. Actress – Splazsh

Az első Actress LP sem volt egyszerű eset, mégis, megjelenési évében a Hazyville is bekerült volna a toptízembe, mese nincs. A londoni Darren Cunningham zsenijének lényege, hogy nem csak a stílusbeli kategóriákat kerüli ki, de szinte magát a tipológiát, a rendszert is, egy senkiföldje sivatagban motorozó madmax, aki mindig csak tisztes távolból közelíti meg az elektronikus zene erődítményeit. Nehogy bármelyik is beszippantsa. A Pitchfork fején találta a szöget, amikor egy folytonos forgó mozgásról beszél, meg régi, szemcsés sci-fi moziról: pont ilyesmi a Splazsh, ami az elidegenedettség-érzetben talál igazi társra. Az a zene ez, ami irgalmatlan lélekbúvár hatást bír gyakorolni, ha egy partiból baktatunk hazafelé, egyedül, körülöttünk az emberektől megcsupaszított várossal.

5. Lone – Emerald Fantasy Tracks

Mondjon nekem valaki erősebb albumkezdést annál, ahogy Matt Cutler ezt csinálja a Cloud 909-ben. Mondjon! Továbbá közölni kívánom, hogy egyetértek a Warpos Bibióval is, aki azt mondta róla, hogy “Lone-nak van valamije, ami felettébb egészséges egy művésznek a Myspace-zenék korában, és ez az erős egyéniség – egy Lone zenét kiszúrok pillanatok alatt.” Nem nehéz: annyit merít a pattogós rave-hangszerelésből, amennyi pont elegendő nosztalgiát kelt az idősebb technonemzedék tagjaiban, annyi ambientes álomhanggal próbálkozik be, amennyinek pont nem lehet ellenállni, és annyi dobgépet vet be, amennyit végképp nem sajnál. Az eredmény pontosan az a fajta újraiskolázós, tehát a régi jóságokat újszerű bugyellárisba  gyömöszkölő zene, amitől másnap izomfájdalmakkal kelek, mert egy éjszakán át a levegőben lógott a kezem.

6. Starkey – Ear Drums and Black Holes

Ezt a hanganyagot egyetlen szóval elég volna jellemezni: frissesség. A nyitó OK Love már elővetíti ezt, optimista csengésű szintiszőnyegeivel, és itt gyorsan be is számolnék két fontos és örömteli mozzanatról az album kapcsán: az egyik, hogy Starkey is beállt azon hangzásforradalmárok sorába, akik kézzelfogható példákkal képesek illusztrálni, hogy az oly szenvtelennek hitt analóg pögyögéseket nem csak hideg, kopár környezetbe lehet elhelyezni, illetve hogy végre elmondhatjuk: ha súlyos beatekről van szó, akkor az amerikaiak nem csak a sarki r&b klubnak szánt primitív úthengerhangzásra képesek. Starkey ezt legalábbis bebizonyította marconán elektronikus, mégis emóciókkal dúsított, kitűnően rétegzett lemezével. Ennél több nem is kell egy A38-as basszusbuli előtti italozáshoz.

7. Matthew Dear – Black City

Matthew Dear nagyon jó, ha agybakúszós zenéket kell írni, akár anyakönyvezett nevén, akár a False vagy Audion kódok alatt, de a világ császárává igazából akkor vedlik, amikor énekelni kezd önbizalomhiányos, hamis, mégis profin utómunkázott baritonján – nem véletlenül választotta a Hot Chip sem felvezető produkciónak a 2007-es turnéjához. Dear erős technoorientációval kezdett, ami az évek folyamán szépen lelassult és kitisztult, és a szeletelős skatulyából kinőve felköhögött egy egyedi szájízt, ami előző albumán, az Asa Breeden érett be igazán. Ez speciel pont pont közelebb áll hozzám, mint ez a 2010-es, de a Black City még így is büszkén benyomakodik az élmezőnybe. Faszikám megkerülhetetlen, eddigi életműve pedig a jövő ének-zene óráinak fontos fejezete kell, hogy legyen. És még mi jöhet még?

8. Best Coast – Crazy For You

Több ilyen naiv(nak tűnő), nyáriasan légies, játszósruhába bújt gitározós lemez kéne a nagyvilágba, és máris mindenki jobban érezné magát. Sőt, rotációban kéne játszani reggelente a kettes metrón. Nagyon hamar kitalálható a lemezt hallgatva, hogy az óceán nyaldosta Kaliforniában készült, hiszen ennyire könnyedebben ne is vehetné a nagyvilágot, távol a felnőttek csúnya és ármányokkal átszőtt világától. A dalcsokor erősségét jól jelzi, hogy egyes melódiák már egy-két hallgatás után is befészkelik magukat a fülbe, egyszerűen ellenállhatatlan, amit ez a háromtagú brigád csinál. Árulkodó az is, hogy ez a debütalbumuk, alig fél éves, de már most alulról súrolják az ötmilliós hallgatást a Last.fm-en.

9. Caribou – Swim

Lubickoljunk! Ebben a hanganyagban lehet is. De először is legyintős romantikát folytatni az Odessaval, majd kézfeltartós futkározásokat lebonyolítani a nyaralási helyszín szupermarketjének parkolójában a Kailira, az életünk bulija utáni felmelegítő napfelkeltét meg a Hannibalra nézhetjük meg, szétizzadt pólóban, lecsengő kábítószerrezgések közepette. Aki szerette valaha is a Hot Chip és Whitest Boy Alive fémjelezte fátyolosének-elektrón vonalat, és kibírja még ennél is fátyolosabban és elfolyósabban, az Daniel Snaith matematikus úr legújabb agyenésében is megtalálja a számítását – kár, hogy csak 43 percben, ennél tovább is elhallgatnám. Egyébként meg így kéne kinéznie 2010-ben egy popzenei albumnak.  Táncolni is ér rá!

10. Deepchord presents Echospace – Liumin

Az eggyel korábbi DeepChord alakítás, a 2007-es The Coldest Season című lemez már egyszer elsodort magával, hallgatása közben kvázi belegyökereztem a fotelbe, kimunkált dubtechnója ugyanis olyan végtelen tereket nyitott meg, amikbe egyszerűen nem mertem volna elveszni. A Liumin egyenes ági folytatás: fagyos sistergésekkel átszőtt pulzálás a periférián – mert ha ütemes elektronikus zenéről is van szó, mégis fényévekre távol pozicionálja magát mindennemű divatos umca-umcától, és most csaknem komolyzenei távlatokról beszélünk. Ahova a DeepChord elvisz, ott nem csak madár, de ember sem jár, talán ez lesz a Föld soundtrackje a következő jégkorszak után. Annak viszont gyönyörű.

11. Hot Chip – One Life Stand

Igazából nem venném el magamtól is az időt, hiszen erről a lemezről írtam már egyszer bővebben, úgyhogy ismételném csak azt, amit abban a posztban leírtam: A Hot Chip, mint az elmúlt fél évtized egyik legeredetibb elektropop formációja negyedik albumával megérkezett a feltétel nélküli életigenlésbe, úgyhogy a következő már csak egy egót levetkőzött, lüktető ambientfolyam lehet (nem). A vállalati tréningeket meghazudtoló, szuperpozitív hozzáállás a We Have Love-nál jut el a csúcsra, amikor kimondják, hogy semmi más nem számít, csak a szeretet, úgyhogy ne is erőlködjünk (“We have lost nothing / Keep that thought firm in your mind / When you look but you don’t find what you can offer”).

12. Eleven Tigers – Clouds Are Mountains

Folyamatzene, na nem a kolorsztári értelemben, ellenben távolba eresztett visszhangokkal, néha drone-os hangnyújtásokkal, fülbemászó énekdallamokkal, a gyakran Burialt idéző ütemek alá öblögetve alányeső basszusokkal, ami így, egyben mély és ziháló (post)dubsteppé alakul, amiben sosem tudjuk, hol ér véget egy szám, és hol kezdődik a következő. A végletek is meggyőzőek: David Stubbs egyszer az Atomic Turnip imbolygó “reggaestepjében” azt mutatja meg, hogy humora, míg a Stabbleface érzelmes melankóliájával azt, hogy szíve is van őneki (utóbbi egyébként egyértelműen az album legerősebb darabja).

13. Baths – Cerulian

Már nem is emlékszem, hogyan találtam rá erre a lemezre, talán valamelyik szakmai oldal kritikáit mustrálva újdonságok után, mindenesetre örültem neki, mert szintén egy kategóriákra köpő, okos album ez, egy zseni keze által – mi más is lehetne Will Wiesenfeld, aki 21 évesen ilyet képes összerakni? A los angelesi elektronika művész egyébként jártas a klasszikus zenében, és ha nagyon megmondók akarunk lenni, akkor ez ki is hallható kompozícióiból, amikre jellemzők a vaskos dobalátétekre rétegzett éteribb hangszerelés, s olykor angyalokat váró vokálok. Ezzel a Cerulian is beállt a hiperoptimista lemezek sorába (megérne egy külön esszét egyébként, hogy mennyire szólt a kilencvenes évek kísérletezése a sötétségről, a mai pedig a játékosságról).

14. Four Tet – There Is Love In You

Az Angel Echoes bevezényli a hallgatót az papucslerúgós, nyárvégi hauzpartikra szakosodott tündérországba, a repetitív sellővokállal dúsított Love Cry már marasztalja, a Circling pedig tényleges köröket ír le a bal kamrában, repessen a szív, be csodás. Belecsavarodunk a foszforeszkáló indákba, boldogok vagyunk, de nem pörgünk túl egy szemrebbenés erejéig sem, hagyjuk, hogy vállunk kikötő legyen a szitakötő számára. Vibrálós lemez ez, amely vibrálás a Plastic People-val teljesedik ki, és bár lehet, hogy a beköszönő hűvös idő váltott ki belőlem ilyen erős érzelmeket az album iránt, de még ha fél év múlva megunom, akkor is azt kell mondjam, hogy jelentős hatással volt rám.

15. Virgo – Virgo

Nyomban jelezném is, hogy kakukktojással állunk szemben, ilyenformán ennek a lemeznek nem lenne itt a helye, mégsem bírtam kihagyni – ez ugyanis 1989-ben már megjelent. Tavaly viszont a – Kenny Larkin, Daniel Wang, Tom Trago és egyéb jelentős artistákat tömörítő – Rush Hour Recordings gondolt egyet, és újra kiadta, teszem hozzá, nagyon helyesen, talán azzal az elgondolással, hogy a mai nemzedéknek is ildomos megismernie a gyökereket, amik egy része a chicago house nevű humuszgazdag táptalajban gyökerezik. Ennek az irányzatnak mélyebb variánsát mívelte a Virgo Four, vagyis Eric Lewis és Merwyn Sanders, a végeredményen pedig annyira nem fogott az idő vasfoga, hogy némelyik zene egy-egy mai dj szettben is elhelyezhető lenne. Ez a harminchét perc képes visszarepíteni egy olyan korba, ahol még nem is nagyon éltünk, legfeljebb csak a játszótéren hajtottuk a csajokat (van aki még azt sem), és egyszerűsége ellenére is sok őszinte mesélnivalója van.

Cadik Palkó ismét alakított, ez lett a végeredmény.

Ehhez nincs mit különösebben hozzáfűzni, évbulija esélyes volt az az elektro-disco-tech massza, amit ez a cingár kis geci ránk zúdított tegnap. Beszéljen a videó.

Ami a többieket illeti, azt sajnálom nagyon, hogy Suhaid szettjének csak a vége volt meg, kéne ilyen faszcsapkodós diszkóból komplett egészestés móka. A NED nevű fazon közelített az értékelhetetlen kategóriához (iparági pletykák szerint csak azért nem mondanak neki nemet, ha zenélni akar, mert ő Aphex Twin booking agentje vagy mi), Isu épp ellenkezőleg, remek nótákat pakolt, de addigra persze “jó” szokás szerint kiürült a hajó, kibaszott koncertjárós beidegződés, nem is értem. Edgár két óráját viszont, úgy hiszem, egy ideig megemlegetjük még.

Idén először sikerült eljutni az egyik legfiatalabb elektronikus zenei műfaj, a dubstep éves szeánszára, amit britek szerveznek a horvát tengerpart mellé.

Vannak a fesztiválozók, akik egy fesztiválra az értelem elvesztéséért mennek, és vannak a fesztiválok, amik rájuk lett szabva, és a The Prodigy is csak amolyan inkluzíve jár a pálinká decijéhez. Ha már van, hadd legyen, meghallgatjuk azt is. Aztán vannak, akik a zenéért mennek egy fesztiválra, a fesztivál meg főként azt is adja nekik, minden egyéb másodlagos. Nincs bungee jumping, házasságkötő sátor, és a hömpölygő tömeg közé robogón bevágtató fontosemberek. A legtöbb európai feszt ebbe a zeneközpontú kasztba tartozik, és a zenét még valamire tartó, élelmesebb magyarok már arra is rájöttek, hogy alkalomadtán anyagilag is jobban megéri elmenni egy ilyenre, mert tartalmasabb, minőségre orientált, és nem utolsósorban egy nyaralás is jár mellé.

Ide sorolódik az Outlook Festival is, amit az angol szervezők maguk úgy definiáltak: Európa legnagyobb “bass culture” (hanyag fordításban körülbelül: basszus alapú) és dubstep fesztiválja, és nem is beszélnek mellé: ide gyűlik mindenki, akit elkapott az az energia, amit a jungle óta talán egyetlen új műfaj sem volt képes kipréselni magából, vagy csak nagyon rövid ideig.

(A cikk itt folytatódik)

Furcsa ezt kimondani, de amennyire Gil Scott-Heron volt a mai nap sztárja a Mediawave-nek, annyira volt az én sztárom a Qualitons. Semmi túlzó nincs abban, ha ünnepélyesen rájuk ragasztjuk a legjobb magyar bulizenekar címkét. “Smashing. Truly old school” – mondta mellettem vigyorogva az egyik feka Gillék csapatából. Ez mindent elmond. Meg talán a videó is.

Szóval hazalátogattam Szombathelyre Mediawave ügyben, és hát nem számítottam rá, hogy rögtön majdnem hibátlan élményekbe szaladok bele. Az egész kedd este kezdődött Berger Dalma eddigi talán legkerekebb projektjének, a Volkova Sistersnek erőteljes és szuggesztív műsorával (részletesebben erről itt írtam), és folytatódott tegnap a Messer Chups vérgőzös-ponyva-pszicho showjával, aminek főszereplője a fejük fölé vetített B-movie karaktereken – Frankenstein szörnyével enyelgő pucér nők, űrsisakos majmok, gézzel betekert zombik, meg egy kis Lugosi Béla – túl természetesen a jól szétzengetett szörfgitár volt. Zombie Girl pedig mindig tudja, mikor kell leheletnyire nyitnia a száját.