Így kell a jól begyakorolt formulát megtölteni tartalommal.

Kibaszottul óriási volt, és ezzel a véleményemmel nem voltam egyedül: tökéletes este tökéletes zenékkel, a detroiti mozsárágyú visszarepített minket valahova 17 éves korunk tájékára, amikor még a techno is az izmos őserőről szólt. A videót végignézni érdemes, nem csak az az egy zene szól, ami a legelején, történtek vágások. A legjobb volna visszahallgatni egyben az egészet (különösen azt, amikor beúszott a New Order Blue Monday-e, rá meg a French Kiss), mert egy csoda volt.

Space Is Called néven továbbfuttatja DJ Cadik a korábban megkezdett bulisorozatát, elsősorban az elektronikus-futurisztikus beateket tolva a középpontba, ami nagyon is rendjén van, kell ez a pesti undergroundnak, mint egy falat kenyér. Igaz, az első buli lélekszáma ezt nem igazolta vissza, pedig a zseniális Spacekből ismerős Morgan Zarate olyan műsort rakott le, hogy nem tudtam ezt a videót megvágni 15 percesnél rövidebbre. Tessék-lássék.

Hétvégén Bécs volt a turné tárgya, a választás a több összeegyeztethető program miatt esett erre a hétvégére, így pénteken egy kiváló Ramienes tésztalevest követően a RUN VIE fesztivál Market nevű helyszínét találtuk meg magunknak, ahol először az MPC-t bűvölő Flako, majd Robot Koch is nagyon forró wonky őrületet zúdított ránk, a magas hőfok viszont a hely sajátja is volt, így nem húztuk sokáig. A szellőzésnél már csak a hang volt ergyább, nem is értem, ezt hogy engedhették meg, ha már ekkora hype-ot kanyarítottak az esemény köré.

A következő napon jött az impozáns Palais Schnönbornban megrendezett Sneakerness (meg a változatosság kedvéért roppanós sajtos kolbász), ahol meglepő módon egyszer sem vettem észre, hogy kocsányon lógnának a szemeim, alig akadtak említésre érdemes lábbelik, szóval a cipőfetisiszták bécsi szeánszáról is elmondható, hogy pár kilométerrel nagyobb a füstje, mint a lángja. Egy fotóriportot azért posztoltam róla a MashKulture-ra, itt elérhető.

Hogy majd pontosan az a programpont lesz a legerősebb, és fog a legjobban lekötni, amitől a legkevésbé vártam, azt nem gondoltam volna. A Frida Kahlo életművén végigvonuló tárlat a kis mellékes infókkal hasznos vasárnapolásnak bizonyult, bár némelyik kép mellett fogtuk a fejünket, hogy micsoda fasságokat igyekezett belemagyarázni a névtelen esztéta, aki a kis táblácskákra kiköhögte a leírásokat (kozmikus sugarak a fejből, persze, három bölcs majomra utalás, persze). Az életrajzi adatok viszont teljesen jó adalékként szolgáltak – egészen kerek kép rajzolódott ki előttem a festőnő és Diego Rivera héjanász jellegű viszonyáról -, meg az is, hogy drk felhívta a figyelmemet Frida ecsetkezelésére, amiből arra jutott, hogy időtlen időkig lehetett képes piszmogni egyik-másik képével.

December elejéig még látogatható, aki arra jár, ne hagyja ki.

Na hát ez is elementáris volt. Kár, hogy az UH hétvégi programja aztán kimaradt, de titkon reméltük, hogy ennél jobbat úgysem hallottunk volna.

Furcsa ezt kimondani, de amennyire Gil Scott-Heron volt a mai nap sztárja a Mediawave-nek, annyira volt az én sztárom a Qualitons. Semmi túlzó nincs abban, ha ünnepélyesen rájuk ragasztjuk a legjobb magyar bulizenekar címkét. “Smashing. Truly old school” – mondta mellettem vigyorogva az egyik feka Gillék csapatából. Ez mindent elmond. Meg talán a videó is.

Csütörtök, Real Your Nature, az eddigi talán legerősebb.
Big big big time.

Ha már lemaradtam a 2007-es kultikus Sziget-performanszról, ideje volt pótolni. Rózsaszín faszálarc, ipari dörömbölés, PURE DADA! Mehetett a mosásba utána ruházatom valamennyi darabja. De el is vártam ezt magamtól, mondjuk.

A booty bass a lecsupaszított zenei alapjaival és szexista szövegeivel a legtahóbb zenei műfajok egyike, ám éppen ennélfogva az egyik legtáncolhatóbb is. Evidens volt, hogy elmenjünk megnézni a stílus emblematikus alakját, aki azzal kezdte a szettjét, hogy a Macbookját befordította a közönségnek, és megmutatta a kocsiját (informátoraim szerint a prosztóság csak egy jól használt álarc nála, a backstageben monoteizmusról és politikáról beszélgettek vele, szóval nem egy hülyével van dolgunk). Amit művelt, az persze hibátlan volt, gettóteknó at its best. Vagyis valami ilyesmi.

Csak azt tudom elmondani, amit már egy vonatkozó fórumban is, kezdve a rosszal, hogy azért mégiscsak a jóval zárhassam: a körítés nem volt éppen elegáns, a jegybirtokosoknak nem nyitottak külön sort, a vécés sorbanállás és a szellőzetlen katlaneffektus sem tett hozzá az élményhez, a cinek szabadságra mentek – az emberek pedig természetesen megint “nagyon” odafigyeltek egymásra. Ami a zenét illeti, Animal Collective-val (ráadásul a 2009-es év egyik legjobb zenéjével, ezzel) nyitni egy szettet sokat sejtető. Kár, hogy ennél karakteresebb zene csak kevés hangzott el Ellentől, azt a műsort, amit kaptunk tőle, némely hazai pályásunk csuklóból überelte volna (és talán meg is tette, sajnos mind a warmupról, mind a cooldownról lemaradtunk). Azért jól ellötyögtünk, előszilveszternek megtette.

Pándi Balázs KID606 és Enduser szerepeltetésével kezdte el feléleszteni a Welcome To The Jungle sorozatot, mi pedig megráztuk rá a picsarázásfát.

Love From The Past néven szervezett a Hypnosis amolyan retrospektív teknóbulit, és bár az utolsó pillanatig vonakodtam, nem kéne-e ezt a pénzt valami tartalmasabba befektetni, végül tartalmasnak bizonyult ez is. Kételyem fő oka Dr. Motte volt, akinek neve a Love Parade sokéves sikerörténetét – akár csak a német Viván – végigkísérő tömegeknek kitörölhetetlenül beleégett az agyába. Hiszen az egy tiniszerelem volt, egy olyan korban, amikor a happy hardcore és a techno között elmosódtak a határvonalak, meg hát nem is érdekelt minket, hogy mi micsoda, csak dübörögjön és gépzene legyen. Aggódtam, hogy mit fogunk mi itt kapni, a techno virágkora után 15 évvel a Merlinben. Hát egy már-már hiánypótló technopartit, mint kiderült.

A Cinetrip-féle gigászi ledfal is itt debütált egyébként, és kétségkívül óriásit dobott a hangulaton. Íme egy videó a magyar őstechnósokról, akik melegítették a terepet, majd pedig egy részlet Motte cseppet sem kommersz szettjéből (aki mindennek tetejében bakelitről zenélt végig).

A család papagája még mindig olthatatlan vágyat táplál a wc-papír görgők iránt.

Egy szintén szombathelyről elszármazott, hivatásos fotós ismerősünk beruházott a mostanság szuperlatívuszokban emlegetett 5D-be. Kapva az alkalmon bejelentkeztem, hogy kipróbálnám – fényképezés helyett viszont a video funkciót, mert az az, ami ezt a vázat igazán naggyá, többek között a függetlenfilmesek álmává teszi, ugyanis HD minőségben képes rögzíteni.

Az alábbi videó tehát csak egy gyors próba, hogy mire képes a jószág. Az 50 mm-es fixemet pakoltam rá, ez jött ki belőle (természetesen a fókuszgyűrű folyamatos, manuális csavargatásával):