Megcsináltuk. Igaz, a többiek dzsemborizós műfajban, ketten viszont – mert voltunk olyan okosak, hogy haza akartunk teperni az esti Luke Slaterre, ami persze végül nem valósult meg – a helyzethez képest megfeszített hajtásban leszakadva a bólytól, ami az ilyen-olyan kitérőkkel és a soproni távval együtt 140 kilométerre rúgott. Ezt nyomtuk le öt és fél óra alatt úgy, hogy az utolsó negyvenen már úgy éreztem, mintha egy póznát állítottak volna bele a térdhajlatomba, minden megkezdett pedálkör egy-egy tisztességes adag kínkeservnek bizonyult.

És az igazán komoly senyvedés csak ezután jött, amikor a Keletiből kellett hazajutnom, na azt nem nagyon kívánnám senkinek. Ha akkor valaki le akart volna szedni a vázról, én valószínűleg nem nehezítettem volna meg a dolgát. De még így is, hogy nem nagyon vagyok edzésben, príma kis menet volt ez, a kéretlen lábterápia ellenére is, egyetlen sebességben. Simogatja az ember önbecsülését.

Pár, szifonnal készült pillanatkép a hajtás után.

Tovább mondom »

Onnan a cím, hogy a műfajilag chillwave-nek (vagy dreampopnak) felcímkézett, baleári-pop-nosztalgiambient zenékhez előszeretettel készülnek ilyen tónusban fürdőző videók, gondoltam, ha már buborékfújásba kezdett a nyitott ablaknál, lovagoljuk meg a trendet, egy kis giccs még senkinek nem ártott meg. Ez jött ki.

Egy komolyabb minőségű beépített kamerával bíró telefon azért is jó, mert a méretei nem ijesztőek, így kiválóan lehet űzni vele a fotográfia ún. utcai válfaját. Erre a közeljövőben nagyobb hangsúlyt akarok fektetni. És fogok is.

Tegnap a nőm munkahelyén nem szólt egy lépcső a sötétben, hogy lesz ott még egy fok, a bokám erre egy reccsenéssel reagált, úgyhogy ma sántítva kerestem fel a Mester utcai rendelőintézetet. Az egészségügyi intézményekben tapasztalható, őrületbe kergető ingerszegénységen sajnos a falakra kihelyezett véradásos-mellrákos tacepaók sem segítenek, ilyenkor jön az intelligenstelefon, meg az ablakon túli világ feltérképezése. Ami itt most egészen véletlenül zöld-fehér volt.

A Veranda Étterem ‘zabálj annyit kétezerből amennyi belédfér’ menüje után tartottunk hazafelé szombaton, amikor benéztünk az egykori Tűzraktér mögé, ott lőttem pár képet a szifonnal, majd raktam őket össze. Még mindig tetemes kisugárzása van ennek foghíjnak, a graffitikkel, megcsonkított háztömbökkel, eldobált tévével és a Pentagon leányvállalatának tűnő egykori művészeti központtal. A sors fintora, hogy arra ültem le itthon a gép elé, hogy a VI. kerületi önkormányzat épp ki akarja ebrudalni a Tűzraktért a jelenlegi, Hegedű utcai épületéből, ami ellen már egy demót is kénytelenek lettek szervezni. Reméljük, nem kapnak vérszemet a döntéshozók, hogy aztán megint ilyen kísértettelepeket hagyjanak maguk után.

Összetétel: sült rövidfarkú szöcske, szójababszósz, pálmaolaj, fűszerek, őröltbors. Dorka szervírozta, ezzel alapoztuk meg az esti Blue Daisy – Appleblim bulit, sőt, vittünk belőle. Ott többen már a látványtól is majdnem szívrepedést kaptak, a mi társaságunk kemény volt, falta mindenki becsülettel, lógtak a szájakból az ízelt lábak. Folyós belsőségek miatt nem kell aggódni, olyanja nincs neki, a forró olaj megtette a hatását. Porhanyik ez, mint a chips.

Jó étvágyat kévánok!

Na, ez is megvolt, mint minden évben ilyenkor. Örülök hogy hívtak, pláne, hogy Longman Daninak (lásd a képen) tolhattam, a régi idők szép emlékére. Egyúttal le is tudtuk az óévbúcsút, szerintem ma este már semmit nem fogunk túlzásba vinni. Egyedül a lovi a biztos.

Döntöttem: valamikor a jövő év elején súlyosan beáldozom az elveimet, és iPhone-t fogok vásárolni. Négyesset. Tudom, ez a tett toronymagas labdát fog kínálni Apple-barát barátaimnak, akik jól ismerik a véleményemet a gyártó cégről és annak vezéréről. Nem, sosem az eszközeikkel volt bajom, könnyen kitalálható viszont, hogy mivel van – de nálam okosabbak, például a web atyja, Tim Berners-Lee meg sokkal jobban kicsomagolja a témát, úgyhogy most nem hozakodnék elő a náci analógiákkal és a zárt rendszerek bűnösségével.

A Nokia 5800-asom az utolsókat rúgja az elviselhetetlenségig belassult Symbianjával. De ezen kívül van még egy ok, ami miatt meghoztam a döntést: bár a beépített Carl Zeiss (!) kamerájával meg kifejezetten elégedett voltam nappal, addig az iPhone 4 sovány fényviszonyok között is olyat produkál, hogy kirúgom tőle a lekvárt. Lehet, hogy a jövő évi fesztiváltudósításaim alatt már nem kell az ötkilós fotósszettemmel vonszolnom magam?

2011-ben kiderül. Steve Jobs grupija nem leszek, de terméket fogok tőle vásárolni. Egy, a szakmámhoz is perfektül kiaknázható terméket. Ez van. Ez lesz. Hit me.

Hétvégén Bécs volt a turné tárgya, a választás a több összeegyeztethető program miatt esett erre a hétvégére, így pénteken egy kiváló Ramienes tésztalevest követően a RUN VIE fesztivál Market nevű helyszínét találtuk meg magunknak, ahol először az MPC-t bűvölő Flako, majd Robot Koch is nagyon forró wonky őrületet zúdított ránk, a magas hőfok viszont a hely sajátja is volt, így nem húztuk sokáig. A szellőzésnél már csak a hang volt ergyább, nem is értem, ezt hogy engedhették meg, ha már ekkora hype-ot kanyarítottak az esemény köré.

A következő napon jött az impozáns Palais Schnönbornban megrendezett Sneakerness (meg a változatosság kedvéért roppanós sajtos kolbász), ahol meglepő módon egyszer sem vettem észre, hogy kocsányon lógnának a szemeim, alig akadtak említésre érdemes lábbelik, szóval a cipőfetisiszták bécsi szeánszáról is elmondható, hogy pár kilométerrel nagyobb a füstje, mint a lángja. Egy fotóriportot azért posztoltam róla a MashKulture-ra, itt elérhető.

Hogy majd pontosan az a programpont lesz a legerősebb, és fog a legjobban lekötni, amitől a legkevésbé vártam, azt nem gondoltam volna. A Frida Kahlo életművén végigvonuló tárlat a kis mellékes infókkal hasznos vasárnapolásnak bizonyult, bár némelyik kép mellett fogtuk a fejünket, hogy micsoda fasságokat igyekezett belemagyarázni a névtelen esztéta, aki a kis táblácskákra kiköhögte a leírásokat (kozmikus sugarak a fejből, persze, három bölcs majomra utalás, persze). Az életrajzi adatok viszont teljesen jó adalékként szolgáltak – egészen kerek kép rajzolódott ki előttem a festőnő és Diego Rivera héjanász jellegű viszonyáról -, meg az is, hogy drk felhívta a figyelmemet Frida ecsetkezelésére, amiből arra jutott, hogy időtlen időkig lehetett képes piszmogni egyik-másik képével.

December elejéig még látogatható, aki arra jár, ne hagyja ki.

Idén először sikerült eljutni az egyik legfiatalabb elektronikus zenei műfaj, a dubstep éves szeánszára, amit britek szerveznek a horvát tengerpart mellé.

Vannak a fesztiválozók, akik egy fesztiválra az értelem elvesztéséért mennek, és vannak a fesztiválok, amik rájuk lett szabva, és a The Prodigy is csak amolyan inkluzíve jár a pálinká decijéhez. Ha már van, hadd legyen, meghallgatjuk azt is. Aztán vannak, akik a zenéért mennek egy fesztiválra, a fesztivál meg főként azt is adja nekik, minden egyéb másodlagos. Nincs bungee jumping, házasságkötő sátor, és a hömpölygő tömeg közé robogón bevágtató fontosemberek. A legtöbb európai feszt ebbe a zeneközpontú kasztba tartozik, és a zenét még valamire tartó, élelmesebb magyarok már arra is rájöttek, hogy alkalomadtán anyagilag is jobban megéri elmenni egy ilyenre, mert tartalmasabb, minőségre orientált, és nem utolsósorban egy nyaralás is jár mellé.

Ide sorolódik az Outlook Festival is, amit az angol szervezők maguk úgy definiáltak: Európa legnagyobb “bass culture” (hanyag fordításban körülbelül: basszus alapú) és dubstep fesztiválja, és nem is beszélnek mellé: ide gyűlik mindenki, akit elkapott az az energia, amit a jungle óta talán egyetlen új műfaj sem volt képes kipréselni magából, vagy csak nagyon rövid ideig.

(A cikk itt folytatódik)

Nem keveset vártam rá, de megérte – még úgy is, hogy a Bajnokból először a vázam elkészülte, majd az összeszerelés után is elfelejtettek szólni, hogy szevasz, hát lezárult már ez a művelet. Haragudni mégsem tudok, mert bár az alkatrészeket magam válogattam, Kopter arany keze nélkül nem állt volna össze ez a fekete-piros zsivány, aki többet már nem Stella, hanem Borisz. Ami maradt eredeti testéből, az a korábbi Puch Mistral váz, de most már selyemfeketére szinterezve, illetve az eredeti, karcsú stucni. Anatómiája ezeken túl: anodizált piros FIR200 felnik ezüst Miche kerékagyakkal fűzve (hátul flipflop, azaz a kerék megfordításával rögtön fixi lehet belőle), Miche középrész, 44/16-os hajtás, ipari csapágyas pedál, cyclocross fékkarok.

Ami már hazautamkor feltűnt, az a végtelenül halk üzemmód. Én, aki hozzászoktam az országútim zajaihoz, az első váltó rossz átdobója miatti kerregéshez és a legapróbb úthibánál is megcsörrenő lánchoz, mennybe mentem, amikor azt hallottam, hogy nem hallok semmit. Még a racsni is olyan finoman zümmög, hogy öröm hallgatni, de amikor tekerek, meg sem nyikkan a gép. Lopakodik.

Most már nem kell senkinek meggyőznie, hogy nagyvárosban nincs jobb egy singlespeednél. Meggyőztem magam.

Pontosabban a Westendben található headquarter az első szinten. Már régóta ráfért az 5800-amra egy firmware frissítés, lassú volt és hibázott gyakran, és mivel napokon belül lepörög az egyéves garancia, eljött az idő. Beadtam, vártam, visszamentem, kártyát behelyeztem – pontosan az ilyen esetek elkerülése okán tárolom ezen az adatokat a telefon helyett -, nevek sehol, importálni sem tudtam őket. “Százból egyszer előfordul” – kaptam a választ, miután visszacsoszogtam rákérdezni. Annyit viszont elértem, hogy ismét villámgyorsan működik, ezen túl önvigaszként telepítettem a Gravity korábban már megvásárolt, nemrég pedig updatelt verzióját, ami nem csak a Twittert kezeli olajozottan és hiánytalanul, de a legújabb geoporn őrületet, a Foursquare-t is. Amin lehet addolni bátran.