Idén először sikerült eljutni az egyik legfiatalabb elektronikus zenei műfaj, a dubstep éves szeánszára, amit britek szerveznek a horvát tengerpart mellé.

Vannak a fesztiválozók, akik egy fesztiválra az értelem elvesztéséért mennek, és vannak a fesztiválok, amik rájuk lett szabva, és a The Prodigy is csak amolyan inkluzíve jár a pálinká decijéhez. Ha már van, hadd legyen, meghallgatjuk azt is. Aztán vannak, akik a zenéért mennek egy fesztiválra, a fesztivál meg főként azt is adja nekik, minden egyéb másodlagos. Nincs bungee jumping, házasságkötő sátor, és a hömpölygő tömeg közé robogón bevágtató fontosemberek. A legtöbb európai feszt ebbe a zeneközpontú kasztba tartozik, és a zenét még valamire tartó, élelmesebb magyarok már arra is rájöttek, hogy alkalomadtán anyagilag is jobban megéri elmenni egy ilyenre, mert tartalmasabb, minőségre orientált, és nem utolsósorban egy nyaralás is jár mellé.

Ide sorolódik az Outlook Festival is, amit az angol szervezők maguk úgy definiáltak: Európa legnagyobb “bass culture” (hanyag fordításban körülbelül: basszus alapú) és dubstep fesztiválja, és nem is beszélnek mellé: ide gyűlik mindenki, akit elkapott az az energia, amit a jungle óta talán egyetlen új műfaj sem volt képes kipréselni magából, vagy csak nagyon rövid ideig.

(A cikk itt folytatódik)

Szóval hazalátogattam Szombathelyre Mediawave ügyben, és hát nem számítottam rá, hogy rögtön majdnem hibátlan élményekbe szaladok bele. Az egész kedd este kezdődött Berger Dalma eddigi talán legkerekebb projektjének, a Volkova Sistersnek erőteljes és szuggesztív műsorával (részletesebben erről itt írtam), és folytatódott tegnap a Messer Chups vérgőzös-ponyva-pszicho showjával, aminek főszereplője a fejük fölé vetített B-movie karaktereken – Frankenstein szörnyével enyelgő pucér nők, űrsisakos majmok, gézzel betekert zombik, meg egy kis Lugosi Béla – túl természetesen a jól szétzengetett szörfgitár volt. Zombie Girl pedig mindig tudja, mikor kell leheletnyire nyitnia a száját.

Egy kollega írta meg a Lamantin Jazz Fesztivál első – eredetileg bluesra kihegyezettnek indult, de mint hamarosan kiderül, egy egészen más mederben folytatódó – napjáról szóló beszámolót, viszont szemérmesen kihagyott valamit, ami engem kellőképpen feldühített.

Mégpedig, hogy egyáltalán nem csak a hétköznapi droid nem nyitott a jóra, de gyakran az elvileg kifinomult ízlésű jazzközönség sem, ha valaki az ösztönlényt próbálja ébresztgetni benne. Boney Fields (a fotón a piros kalapban) maga is érthetetlennek találta, miért üldögélnek a javarészt gospellel és funkkal operáló koncertje alatt, ezért kibújt belőle az óraadó tanár, és eleinte finoman, aztán már ellentmondást nem tűrően kezdte szemléltetni, hogy miről is szól az, amit ők játszanak (addig például nem is játszottak, míg fel nem áll a közönség, és nem kezd magával valamit). A how to be funky szeminárium sok jóra így sem vezetett, annyi foganatja lehetett esetleg, hogy néhányakban tudatosult: a székekbe feszülés pont egy ilyen szexi zenekar előtt a lehető legbénább dolog. Talán jövőre már gyakorlatba is ültetik, hogy lehet ezt másként is csinálni.